Prága sonka nélkül

Amikor akasztják a hóhért

2018. november 9-11. Prága

Ismert terep... elvileg. Prágában már sokszor jártam, jártunk egyesületileg is. Még kicsi budo-szervezet korunkban, mikor kizárólag a japán harci művészetek hoztak minket lázba, akkor is jártunk ide, a cseh testvér-dojoval edzeni. Azóta kibővült a kapcsolatrendszerünk és kiszélesedett az érdeklődésünk is. Jómagam pedig szép lassan, 8-9 év alatt lelkes gyakorlóból még lelkesebb gyakorló tanárrá avanzsáltam. És akkor tessék, itt a lehetőség, lehet tanítani.
Tojáshéj még javában a fenekemen, hiszen a "professional training" első szakaszát tudtam csak le eddig. Viszont aki egyáltalán beiratkozhatott a képzésre, annak már azért a lábában van ez meg az (gondoltam én). És ez igaz is. De élesben minden más: élesebb. Ezért is kellett nagyon ez a gyakorlat. És jó volt így, külföldön kezdeni, a biztonságos és otthonos angol nyelven, nem a saját magyarításaimmal bukdácsolva. Egy olyan közösséggel, akik láttak már, de nem ismernek és nem találkozunk minden héten, és egy olyan csapattal, akikben bízhatok. Hárman vállaltuk a három napot.

Az volt a cél, hogy szabadon kísérletezzünk a különböző munkaformákkal: kiscsoport, nagycsoport, párok, triók. És bevezessünk ritkábban használt eszközöket mint a vizualizáció, a vezetett meditációk és a kreatív folyamatok (kollázs és rajz). Harmincas résztvevői létszámmal dolgoztunk, némi fluktuációval a napok között, amihez rugalmasan alkamazkodni lehetett. Délelőtt 10-től délután 5-ig dolgoztunk egy-egy óra ebédszünettel. Alapvetően kiegyenlített és intenzív folyamatot zártunk.

Ezzel együtt el kell mondanom, mert tanulságos, hogy nem volt teljesen zökkenőmentes az együttműködés a csapaton belül. A felelősségek valahogy tisztázatlanok maradtak és sokszor egymásra vártunk egy-egy döntéssel, ami megterhelte a folyamatokat. A konfliktust 2. nap reggel kihangosítottuk, feltártuk és rendeztük - de nem számítottam rá, hogy ilyesmire sor kerül, mert az előkészítő szakasz nagyon alapos és harmonikus volt. Mindenesetre tanultunk az esetből és sokkal közelebb hozott minket szervezeti szinten is, mert jobban látjuk egymás működését.
Legerősebb élményem, hogy tanítás közben nagyon nehéz jegyzeteket készíteni, felvételt, képeket meg egyenesen lehetetlen. Ezért is hasznos a szupervízió és az önelemző kérdőív, amelyet kötelezően minden tanítás alkalmával el kell készítenem. Ezket itt nem oszthatom meg, de mutatok belőle egy kérdést, amit talán mindannyian feltehetnénk magunknak egy-egy nap végén:
"Mit tudsz ünnepelni abból, ami történt és ahogy történt? Mire vagy büszke?"
 
Én büszke vagyok rá, hogy elkezdtem tanítani. 8 évet készültem rá és most itt van.